Almenü

Nagytevel Község Története

Veszprém megyében, Pápától 8km-re délkeletre, a Prinz Gyula (1926) által Bakonyaljának nevezett területen található egy 520 lelkes német nemzetiségi falu: Nagytevel. A településre érve szembetűnik a széles főutca, két oldalán magas kőkerítésekkel egymáshoz tapadó házaival, a házak előtt katonás rendben sorakozó szilva-, dió- és hársfákkal. Hófehér temploma tekintélyt parancsolóan magasodik a porták fölé.

Ez a falucska szülőfalum, ezért fontos számomra. Bár az élet úgy hozta, hogy nem itt élek, szeretném, ha nem vesznének el értékei, melyeket elődeink évszázadokon keresztül gyűjtöttek, építettek.

Sajnos, a zárt faluközösség a kitelepítésekkel felbomlott. Emellett az állandó jellegű "bűnös nemzet" hangoztatása is hozzájárult a nemzetiségi kultúra jelentős visszaszorulásához. A község 1970-ben szerepkör nélküli településsé vált és tudatosan sorvasztották. Ez nagyban hozzájárult, hogy nem csak a szellemi, de a tárgyi kultúra maradványai is eltűnőben vannak.

Felmérésekből kitűnik, hogy a fiatalabb korosztály nem ismeri a falu történetét, kultúráját. Ennek az oka nem csak az érdektelenségben rejlik; sajnos nem áll rendelkezésre olyan összefoglaló anyag, amely egyszerű és világos áttekintést nyújtana. Az utódok felelőssége az, hogy a még meglévő anyagi és szellemi értékeket megőrizzék és továbbadják.

Ezért szeretném feldolgozni a község életének azon momentumait, melyekkel idáig még senki nem foglalkozott. Születtek már szakdolgozatok, kutatások, gyűjtések a faluról, feldolgozták a népzenei hagyományait, a temetőt is feltérképezték, történetéről is írtak már, de a falu életével, az emberek mindennapjaival nem foglalkozott senki. Pedig nagyon sok érték rejtőzik a mindennapokban és egyre kevesebben vannak, akik erről mesélni tudnának.

A KEZDETEKTŐL A NÉMETEK BETELEPÍTÉSÉIG

Nagytevel környékén Kupon, Bakonyszücsön, Vaszaron, Takácsiban és Pápán is találtak neolit kori emlékeket (Bognár 1943:41). A községben 1932-ben, az út építésekor, gazdag bronzkori lelet került napvilágra.

A római korban a Bakony lábánál elhelyezkedő telepeket a Cimbriana (Veszprém) - Arrabona (Győr) közötti útvonallal összekötő út a nagyteveli határon keresztül vezetett (Lovass 1937:275-304). A mai út mellett, az ún. "Mitter"-tagon (telekkönyvi nevén Középdűlő) előkerült római pénzek, feliratos márványkövek, orsók, karikák és a terület fekvése arra engednek következtetni, hogy ezen a helyen valaha római telep lehetett.

Nem kizárt, hogy a népvándorlás utolsó századaiban szlávok települtek az egykori római település helyére, tény azonban, hogy a frank-avar háború után tömegesen szivárogtak be a pannon-szlovének a környékre (Hóman és Szekfű 1935:76). Ezt bizonyítja, hogy Nagytevel környékén a telepek és a patakok nevei túlnyomórészt szláv eredetűek.

A település maga csak a X-XI. században jelenik meg. A Honfoglalás második generációja, Árpád unokája, Tarkacsu fia, Tevel idejében magyarság telepszik meg a községben (Bognár 1943:51). A falu róla kapta nevét.

Térjünk ki röviden a Tevel szó jelentésére és alakjaira! Szóalakja a tesz ige jelenidejű melléknévi igenévi alakja egy "l" képzővel. Jelentése: cselekvő, tevékeny (Kiss 1988:54).

Először Tuel formában jelenik meg a Szt. Lászlónak tulajdonított bakonybéli összeírásban kb. 900 évvel ezelőtt (Erdélyi 1903:213). Későbbi alakjai 1240-ben Villa Tevel, 1287-ben Magnum Tevel, 1436-ban Nagytevel, 1666-ban Pusztatevel, 1673-ban Nagy- alias Pusztatevel, 1750-ben Teutsch Töbel. (Schweighoffer 1990:26)

A község később királyi birtok lett, majd II. Géza a bakonybéli Szent Móric apátságnak adományozta. Az 1300-as években új birtokosként tűnik fel a zirci apátság, melynek nagyteveli jobbágyairól már 1392-ben tudunk. A Miksa király által 1575-ben Turi Benedek és Farkas számára kiállított záloglevélben a község a zirci apátság birtokaként szerepel (Horváth 1930:589). A törökök a XVI. sz. 30-as éveiben felégették és a török idők alatt többé nem is épült fel, neve is Pusztatevel lett (Bognár 1943:66).

A község tulajdonviszonyai rendezetlenek voltak egészen 1700-ig. Ekkor Heinrichau apátja megvásárolta a területet, melyről megbízottja, Wabrzig Ábrahám így számolt be:

"Tevel elhagyott község Pápától félmérföldnyire. Itt állnak még a plébániatemplom romjai, nagy erdeje van, rétjei, termékeny szántóföldjei, patakja malom számára. Teljes joggal Zirchez tartozik." (Schweighoffer 1969/20:14)

A faluba csak 11 évvel később érkeznek meg az első telepesek - sziléziai iparosok és földművesek. A kis csapat a Krajnából csatlakozókkal együtt Nagytevelen száll meg. A település kiemelkedik romjaiból (1711.) és a XVIII. sz. első felében a szervezkedő ciszterciek főhelye lesz.

A BETELEPÍTÉS

Magyarország területén már a IX. században éltek németek, de amikor a magyar törzsek erre a területre érkeztek, nem találtak német településeket.

I. István uralkodása alatt, mivel felesége, Gizella bajor hercegnő volt, sok lovag és egyházi személy érkezett az országba. (Szt. Günter szerzetes, Gizella rokona, Szt. Adalbert püspök, Gizella nevelője (White 1991:249-273)) Nagyban hozzájárultak a kereszténység elterjedéséhez.

A XI. században, amikor Moson megyét IV. Henrik birodalmához csatolta, német telepesek érkeztek Nyugat-Magyarországra.

II. Géza idején Erdélyben és a Szepességben szászok telepedtek le.

Az ún. "Ónémet települések" bizonyos előjogokat kaptak:

  • Függetlenek voltak a vármegyétől, csak a királynak voltak alárendelve.
  • Független bíráskodási és döntéshozatali joggal rendelkeztek.
  • Szász földön magyar nemes nem szerezhetett birtokot.

A középkor óta Németországban tehát a jól ismert kép élt Magyarországról: gazdag ország, mely bort, marhát és fémeket exportál. Érthető, hogy Magyarország, mint természeti- és ásványkincsekben gazdag ország, nagyon kedvelt volt. Ezt tanúsítja a XVIII. századból származó kivándorlóének (Koppányi 1991:25).

"Das Ungarnland ist's reichste Land
Dort wächst viel Wein und Treid,
So hat's in Günzburg man verkünd't,
Die Schiff' steh'n schon bereit.
Dort geit's viel Vieh und Fisch und G'flüg
Und taglang ist die Weid'
Wer jetzo zieht ins Ungarland,
Dem blüht die gold'ne Zeit"

A török időkben ez a kép megváltozott. A magyarokat, mint szenvedő, hősiesen küzdő népet nagyra becsülik. A török dúlás után az ország nagy része kihalt pusztasággá lett, ezért külföldről kellet munkaerőt behozni. Ekkor a középkori németség, Erdély és a Szepesség kivételével, már eltűnt ill. elmenekült az országból.

"A magyarországi németek ősei zömmel a 18. század folyamán érkeztek mai hazájukba", találjuk a tatai Német Nemzetiségi Múzeum ismertetőjében. Ebben az időben a Habsburg császár (ekkor ő volt a Német-Római császár is) magyar király is volt, ezért a német földbirtokosok megkönnyítették alattvalóiknak a Magyarországra való áttelepülést.

Néhány magyar egyházi és világi földesúr telepítési ügynököket küldött a Német Birodalomba csábító ajánlattal, hogy parasztokat, kézműveseket toborozzanak, akik hajlandóak Magyarországra települni. A földesúr sokat ígért: új hazát, földet, néhány adómentes évet és ezek az emberek szabad menetelűek voltak. Ezenkívül ígéretet kaptak arra, hogy a szabad évek elteltével is kevesebb terhet kell viselniük, mint magyar sorstársaiknak. A telepesek ezen jogait szerződésekben rögzítették (Balogh és Bárdos 1993:17).

A teveli telepesek többnyire Sziléziából, Krajnából (Szlovénia), a Német-Római Birodalom déli tartományaiból: Baden-Württembergből, Bajorországból és Ausztriából érkeztek.

1715-re Nagytevel már annyira benépesült, hogy a zirci apátság építéséhez innen reméltek munkaerőt.

Az első plébános, Schneider Henrik 1717. október 18-án megkezdte a teveli anyakönyvek vezetését.

1718-ban 23 telkes gazdával, 1719-ben 27 zsellérrel Schneider telepítési szerződést köt, melyben a telepesek jogait és kötelességeit rögzítik.

Ha ketten csinálják ugyanazt, az eredmény gyakran nem ugyanaz. Így volt ez a németek betelepítése esetében is. A község szempontjából igenis jelentős, hogy a ciszterciek telepítették újra, nem pedig a Zichyek, az Eszterházyak vagy bárki más.

A telepesek és a telepítők közötti kapcsolat jóval közvetlenebb, családiasabb, demokratikusabb volt. Ez több dologra is visszavezethető: A ciszterci rendtagok származásukat tekintve éppúgy egyszerű paraszt- illetve iparoscsaládok sarjai voltak, mint a betelepítettek. A telepítők és a telepesek sorsközösségben éltek. A török uralom idején az országban a ciszterci élet is megszűnt, ezért a visszatelepült sziléziai ciszterciek telepítők és telepesek is voltak egyben. Gyakori volt, hogy ismerősök, földiek voltak köztük. Együtt vállalták a régi mondásban leírt sorsot: "Der erste arbeitet sich tot, der zweite leidet Not, der dritte erst hat das Brot." (Az első halálra dolgozza magát, a másodiké a szenvedés, és csak a harmadiknak jut kenyér). A származás- és sorsbeli összetartozásnak ez a formája máshol nem tapasztalható.

Még egy fontos dolgot kell megemlíteni a betelepítés kapcsán: a Nagytevelt telepítő ciszterciek a megye többi telepítőjénél tudatosabb és igényesebb hordozói voltak egy haladó mezőgazdasági műveltségnek. Közmondásos volt mezőgazdasági szakértelmük. Franz Seppelt, Szilézia nagy történetírója szerint Heinrichau érdeme Szilézia számára abban áll, hogy gazdaságai mintagazdaságok voltak, amelyből a sziléziai nép a talajművelés ésszerű módszerét, szőlő- és gyümölcstermesztést és a halgazdaság tudnivalóit sajátíthatta el (Schweighoffer 1969/20: 8).

A mai értelemben vett nagyüzemi gazdálkodást folytattak: minden monostor önellátásra volt berendezkedve. Földbirtokain majorsági gazdálkodás folyt szántóval, legelővel, réttel, erdővel, faiskolával, kerttel, halastóval és malommal. Eladásra azonban csak később tértek át, amikor már felesleget is tudtak termelni.

Jól látható, hogy Nagytevelen valóban jól szervezett, tudatos telepítési folyamatok zajlottak, vagyis a telepeseket az eredményes gazdálkodás szempontjából válogatták össze. Ezeknek nyomai még évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül fellelhetőek voltak a falu kulturális, vallási és gazdasági életében és példaként szolgáltak a környező települések számára.

A BETELEPÍTÉSTŐL A XX. SZÁZAD ELEJÉIG

A betelepítést követően 1785-ben a II. József által elrendelt népszámlálás konkrét adatokat nyújt a község lakosságának lélekszámáról és összetételéről. Az összlélekszám 722 fő. A szociális megoszlás a nyilvántartás szerint a következőképpen alakult: 2 pap, 14 polgár, 32 telkes gazda, 40 polgári-paraszti örökös, 89 zsellér, 53 egyéb. Emellett volt még 138 gyerek és 354 nő, akiket nem soroltak be a csoportokba.

A következő összefoglaló diagram (Hutterer 1990:16) a lélekszám alakulását mutatja az 1785-ös népszámlálástól 2001-ig.

A lélekszám alakulása 1785-2001.
A lélekszám alakulása 1785-2001.

Az időről időre megállapítható népességcsökkenésnek különböző okai voltak. 1829. és 1857. között például kolerajárvány ütötte fel a fejét, habár a szomszédos településekhez viszonyítva Nagytevelen nem végzett akkora pusztítást.

A századforduló táján jelentős volt az amerikai kivándorlás. Ezzel társult a magas halálozási arány, ami elsősorban a TBC-nek volt tulajdonítható. A halálozási arány 1900-1910. között 2,6 %, 1921-1930. között még mindig 2,15% volt. Ennek oka a kedvezőtlen lakáskörülményekben keresendő: a község lakossága kb. 150 lakásban - mivel az első szobát nem használták alvásra - 150 hálószobában élt. A lakóépületek száma 1869-től 1949-ig a következőképpen alakult. Az 1. táblázat arra is utal, hogy Nagytevelen sokáig a nagycsalád volt a szociális alapegység. (Hutterer 1990:19)

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a nagyteveli "svábok" is kivették részüket a magyar hazáért való küzdelemből. A magyarországi németek többsége ugyanis valóban új honra lelt itt és Magyarországot tekintette hazájának. Ebben az időben Pápa volt Veszprém megye legnépesebb települése, így elkerülhetetlen volt, hogy a forradalom szele elérje a várost és környékét. 1848. tavaszán összeírták a nemzetőrség pontos létszámát, és országos nyilvántartásba vették. Ebből a nyilvántartásból derül ki, hogy Nagytevelről 50 nemzetőr szolgált az ugodi székhellyel létrehozott 36. számú nemzetőr kapitányságon. Ugyanebben az évben a községből 10 újonc vonult be nemzetőrnek. Miután összeírták a nemzetőrök listáját, 1848 május 21-én Ugodon összegyűltek, közfelkiáltással megválasztották tisztjeiket és kapitányukat a pápai ifjú Fördős Mihályt. Ezután ünnepélyes eskütételre került sor. (H. Szabó 1994:117)

A nemzetiségi viszonyok alakulása is érdekes jellemzője a falunak. A következő táblázat 1880-1920-ig a lakosság etnikai megoszlását mutatja. (Schnitzer 1928:150)

Év Összes lakos Lakosság
Német Magyar
Össz.%Össz.%
188086665675,821024,2
189194077782,716317,3
190087176587,910411,9
191092079786,612313,4
192095225026,370173,6
A község etnikai megoszlása 1880-1920.

Szembeötlő, hogy 1900. és 1920. között a német lakosság aránya 87,9%-ról 26,3%-ra csökkent, párhuzamosan ezzel a tendenciával a magyarságé pedig 11,9%-ról 73,6%-ra nőtt. Ez a tendencia 1941-ben változik ismét, amikor a németség aránya nem kevesebb, mint 79%. Az 1920-as statisztikai adatokat, több bakonyi német településéhez hasonlóan, politikai okokból meghamisították. (Hutterer 1990:18) A valóságban Nagytevel mindig is német többségű falu maradt.

Az 1940-es években volt a következő jelentős népességcsökkenés, hisz ekkor zajlott a kitelepítés. 1946-ban 85, 1948-ban 4 családot telepítettek ki Németországba. Helyükre 56 magyar család érkezett a szomszédos településekről, a Felvidékről, illetve Vas megyéből. A kitelepített családok névsora a templomban függ. Ugyanitt emléktábla is található a kitelepítés emlékére, melyet a német kisebbségi önkormányzat készíttetett 1996-ban. Nyulasi József fafaragó munkája.

A tények azt mutatják, hogy az ideérkezett 56 család nem volt képes betölteni a kitelepítettek után megmaradt űrt. Ez a mai napig is érezteti hatását.

A KÉT VILÁGHÁBORÚ

Az első világháború Nagytevelt érintő eseményeiről nem sok dokumentum maradt fenn és kevés azoknak a száma, akik még vissza tudnak emlékezni ezekre az eseményekre. Ők is többnyire szüleik, nagyszüleik elbeszélése alapján tudnak, főként a saját családjukat érintő eseményekről beszámolni.

Waldmann Ferencné (sz. Hack Teréz, 1911-) a következőket mesélte:

"A szüleim elmondásából tudom, hogy az első világháború is milyen borzalmakkal járt. Édesapám Léván állomásozott, mielőtt a frontra indult. Írt is haza levelet, erre édesanyám két nővéremmel meglátogatta, hogy legalább a nagyobb gyerekeket lássa, hisz nem tudhatták, hogy visszatér-e.
Tél volt. Apáméknak nem volt vastag, meleg takarójuk. Kint a fronton úgy védekeztek a hideg ellen, hogy a vékony takaróval betakaróztak és a rájuk hullott hó védte meg őket a fagyhaláltól. Az élelmiszerellátás is nagyon rossz volt.
Részt vett egy olyan véres ütközetben, hogy senki nem gondolta, hogy hazatér onnan. Nem emlékszem, hogy apám említette volna az ütközet helyét. Szerencsére túlélte és hazajött. Egy-két alkalomtól eltekintve nem szívesen beszélt a háborúról."

Ez a beszámoló jellemzi az akkori magyar hadseregen belüli viszonyokat. Valószínűleg a többi nagyteveli katona is hasonló körülmények között harcolt.

Az első világháborúban 28 nagyteveli férfi esett el, akiknek emlékét a templom falán található emléktábla őrzi.

A táblán a következők szerepelnek:

Hazájukért haltak hősi halált
1914-1918


Amtmann János, Babits András, Babits Imre,
Babits József, Borbély Vince, Freund Ferenc,
Heizler János 141.hsz., Heizler János 67.hsz.,
Heizler János 75.hsz., Horváth János, Kálmán Sándor,
Klein János, Mayer Antal, Mayer József,
Mátz Mihály, Meilinger József, Présing Tamás,
Proszt Pál, Schell József, Steiner János,
Steinmacher Vendel, Tóth József, Trosits Bálint,
Trosits József, Unger Ignác, Unger János,
Unger Sebestyén, Waldmann Ferenc

"Férfi életet hoztunk áldozatul érted:
mi csak röpke imát kérünk emlékül tőled."

A '30-as évek közepétől a magyarországi német falvakban, így Nagytevelen is, egyre gyakrabban jelentek meg agitátorok, akik a nemzetiségi lakosságot arra ösztönözték, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a Volksbundba. Munkájukat német nyelvű naptárak árusításával kezdték, a nemzeti érzésekre apelláltak. Tevékenységük az 1941-es népszámlálásban csúcsosodott ki, amikor több, németek lakta településen ugrásszerűen megnőtt a magukat német nemzetiségűnek vallók aránya.

Unger Istvánné (sz. Schweighoffer Matild, 1921-) visszaemlékszik, hogy férjének pápai rokona, Böhm nevezetű, járt ki Pápáról Nagytevelre agitálni. A parasztoknak földet ígért és, hogy a mezőgazdaság gépesítve lesz. Ennek következtében a faluban többnyire a szegényebbek léptek be, akik számára az ígéretek kecsegtetőek voltak.

A pápai járásban először Nagytevelen alakult Volksbund-szervezet, 1936-ban. Egy Trosits János nevezetű férfi volt a Volksbund vezetője, akit mindenki csak Hannesnak nevezett, a család megkülönböztető neve után. Ez azzal járt, hogy a falu lakossága két részre szakadt: Volksbund tagokra és kívülállókra. A tagok házaik tűzfalára fekete horogkeresztet meszeltek. A két tábor között éles ellentétek húzódtak, a Volksbund tagok lenézték, és gyakran inzultálták a magyar kormányhoz hű lakosokat.

A környék többi, németek lakta településén csak 1939 után alakultak szervezetek. A szervezet legfontosabb célja az volt, hogy a fiatalokat megnyerjék, ezért politikai, ideológiai oktatásban részesítették őket. A német nemzetiségű községekben berendezkedett a Volksbund: "Heim"-eket ("otthon") létesítettek, ahol a tagok német nyelven szórakozhattak, "politizálhattak" és kulturális életet élhettek.

Unger Istvánné elmondta, hogy ő egyszer volt gyűlésen az édesanyjával, de mivel az nem helyeselte, nem mentek többet. Nem emlékszik, miről beszéltek a gyűlésen, de énekeltek és táncoltak. A szónokok meg voltak győződve arról, hogy Németország megnyeri a háborút. Az agitátorok szép szavakkal csábították a fiatalokat a szervezetbe, később azonban áldozatokat követeltek. Több fiatal önként belépett az SS kötelékébe.

Sokkal erőteljesebbé vált az agitáció, amikor 1944. március 19-én Németország megszállja hazánkat, sőt 1944. nyarán megkezdődik a kényszersorozás is. Nagytevelről 30 felnőtt férfit soroztak be a német haderőbe. A Volksbundon kívül maradottak megalakították a "Hűség mozgalmat", melynek célja hogy összefogja azokat, akik nem kötelezték el magukat a nácizmusnak. Becsülték és tisztelték a magyar törvényeket, ellenezték a svábok Németországba való áttelepítését.

1944 decemberében felszólították a magyarországi német lakosságot, hogy települjenek "vissza" az anyaországba. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Németország munkaerőhiánnyal küszködött. A kitelepítés eleinte szépszóval, később, illetve ellenállás esetén kényszerrel történt. Fegyveres német katonák járták a településeket és indulásra kényszerítették a lakosságot. Nagytevelen a Kitelepítési Bizottság végezte a kitelepítést. A többség próbálta elkerülni a kitelepítést, sokan kórházi beutalót hamisíttattak maguknak. A lakosság jelentős része elmenekült, a határban, az erdőkben bujkált. Ennek ellenére a kitelepítést végrehajtották. Sokan ekkor agyvérzésben meghaltak, többen öngyilkosságot követtek el.

Nagytevelről 13 család önként ment el és 89 családot telepítettek ki 1946. nyarától 1948. decemberéig. Akik mégis maradhattak, azokra megfélemlítés, börtön illetve az uradalmi házban ájulásig történő verések vártak.

Magyarország német megszállását követően a Wiking-SS hadosztály egy járműjavító egysége rendezkedett be a plébánia udvarán. A katonák házaknál voltak elszállásolva. Jó kapcsolat alakult ki a katonák és a lakosság között. (Rácz 1970:38) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a parancsnokuk egy kegyetlen, durva ember volt.

"Addig járt a padlásra, amíg kolbászt talált. Ha elfogyott, az asztalt ütötte és édesapámékat szekálta azzal, hogy hová rejtették a többi húst. Az inasa egy bécsi ember, a Stefan bácsi volt, aki maga is rettegett tőle. Azt is elmondták, hogy odahaza a családjával sem bánt különbül." (Mayer Ferencné sz. Schweighoffer Mária, 1935-)

A Volksbund mindenütt nagy hatalommal rendelkezett. A magyar hatóságok tehetetlenek voltak a szervezettel szemben.

Amikor a nem-Volksbund-tagokat és fiaikat is besorozták, a gannai és nagyteveli szülők felháborodásukban kihallgatást kértek Lakatos miniszterelnöknél, hogy semmisítse meg a besorozást. A küldöttség tagjai Kádi Géza, gannai jegyző, Hujber János, gannai bíró és egy nagyteveli sváb szülő voltak. A miniszterelnök nem tudott segíteni, hisz hazánk elkötelezte magát Németországnak. A háború végére a fiatalság színe-java elesett a fronton, sok idősebb is életét vesztette. Nagytevel 29 elesett katonát gyászolt.

A II. világháborús emléktáblán a következő nevek szerepelnek:

Asperl János, Bábics István, Bábics Márton,
Bella József, Dani János, Felber Bálint,
Gazda Mihály, Hack István, Heizler József,
Herber József, Hutter Mátyás, Klein Antal,
Klein Ferenc, Meiszburger József, Novák Richárd,
Présing Ignác, Peternics János, Reiser Fábián,
Reinwald János, Sámel József, Steinmacher Ferenc,
Sós György, Szabadics Domonkos, Stark Nikodém,
Schweighoffer János, Schweighoffer József,
Schuster Mihály, Trosits János, Waldmann Ernő

1948-TÓL NAPJAINKIG

A háború és a kitelepítések után a falura sokáig a passzivitás volt jellemző. Ennek okai abban keresendők, hogy a háborúban vesztes német nép identitását igyekeztek elfojtani. Tilos volt a német szó a közterületeken, sőt, a megtorlásoktól tartva, a szülők nem tanították gyermekeiket a német nyelvre, hanem inkább az asszimilációt választották.

Szintén jellemző volt a falura, hogy a kitelepítés után itt maradottak, vagy visszatértek szétszórva éltek a faluban, hiszen házaikba új lakókat költöztettek. Természetes igényük volt, hogy egymás mellé költözhessenek. Ez azonban nem valósult meg. Bár az idők folyamán mindenki megpróbálta a saját, vagy családja régi lakóházát visszavásárolni, leginkább az volt a jellemző, hogy igyekeztek megszabadulni mindentől, ami németségükre utalt. Zsákszámra égették el a népviseleteket, a halottakkal eltemették a német imakönyveket.

Az 50-es évek vége felé kezdtek épülni, ha kis számban is, az új házak és a régieket is gyökeresen átalakították a kor igényeinek megfelelően. Sok esetben ez is arra vezethető vissza, hogy a németes külsőn változtatni akartak. Máig kiható következménye ennek az asszimilálódási folyamatnak, hogy szüleim korosztálya, a mai 50-esek szinte teljesen gyökértelenné váltak.

Az újonnan betelepített lakosok és a régiek között, a fent említett okokból kifolyólag éles ellentétek mutatkoztak. Az idetelepített új lakók azonban hamar felismerték, hogy a település adottságai nem kedvezőek; a határ nem túl termékeny, munkalehetőség alig van, az őslakosok nem fogadták be őket. Ezért a többség néhány év múlva elköltözött a faluból, a szomszédos Pápán vagy akár Budapesten kerestek jobb lehetőségeket, elsősorban az iparban.

A kezdeti ellentétek folyamatosan enyhültek, bár az idősebbek körében még ma is fellelhetők. A második-harmadik generációra azonban már nem jellemzőek az ellentétek. Egyre szaporodtak a vegyes házasságok.

Korábbi tűzesetekhez hasonlóan ebből a korszakból is maradt ránk feljegyzés katasztrófáról, bár ekkor nem a tűz, hanem a víz pusztított. A Bakony-ér, mely a község határában folyik hasznot és kárt is hozott a falunak. A malmokat az ér vize hajtotta, de többször kiöntött medréből. Utoljára 1959. július 20-án hatalmas árvizet okozott. Ekkor halt meg Szabó István, akit elsodort az ár. Ez a probléma akkor oldódott meg végleg, amikor 1982-ben elkészült a víztározó, mely szabályozhatóvá tette a patak vízhozamát.

A következő statisztikai adatok a falu folyamatos fejlődését mutatják (Hamar 1998):

  • 1948-ban megindultak a buszjáratok Pápára. Ugyanebben az évben fiókposta és kultúrház létesült.
  • Az elektromos áramot 1956-ban vezették be a községbe.
  • A 60-as években megkezdődött az országút építése.
  • 1961-67-ig kialakították a könyvtárat, járda és orvosi szolgálati lakás épült.
  • 1971-ben megépült a községben az orvosi rendelő.
  • 1981-ben bevezették a vezetékes vízhálózatot a községbe.
  • 1995-ben kiépült a földgázvezeték-rendszer.
  • 1996-ban rákapcsolódott a község az országos crossbar-hálózatra, minden igénylő telefont kapott.
  • 2004-ben csatornáztak a faluban, ezzel a szennyvízelvezetés is megoldódott. A falu a Csót határában lévő szennyvíztisztító állomásra csatlakozott rá.

Írta: Schweighoffer, 1990.